Még ilyet...:)

Én azt gondolom, hogy teljesen normális az, ha az ember tud nevetni saját magán... Ma olyat tettem ami miatt több mint fél órán keresztül nevettem, s még most is nevetek, ha eszembe jut.
De mi is történt?
Reggel, szokás szerint készültünk a boltba. Úgy döntöttem, hogy bevállalom, hogy sétálva menjünk, és ne babakocsival.
Már majdnem indulásra készen álltunk, amikor Bence elindult kifelé. Megijedtem, és utánaszóltam, hogy várjon meg, nehogy fellökjék a kutyák... Nekem még fel kellett vennem a pulcsim, cipőm.
Elindultunk. Bence csak ment le a lépcsőn, mindenen keresztül, szinte löködte fel a kutyákat is úgy rohant a kapu felé.
Mondtam neki, hogy meg kell fognia a kezemet, úgy mehetünk át az úttesten.
Megfogta, átmentünk. Sétáltunk, sétáltunk egy darabig, majd kábé úgy 100 méter séta után le kellett hajolnom megigazítani a nadrágom szárát. Láttam, hogy Bence is a nadrágszárán tapos, ezért mondtam neki, hogy jöjjön ide hozzám, és felhajtom neki is....
Ekkor láttam meg azt amitől aztán olyan nevetés fogott el, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni...
-Úristen! Hol a cipőd Bence???
NEM ADTAM CIPŐT BENCÉRE!!!
Felkaptam a gyereket és elcipeltem hazáig... Közben csak nevettem, nevettem.. saját hülyeségemen... és nem bírtam abbahagyni.
Bence is velem nevetett... nem tudta mire vélni óriási jókedvemet.
Azt azért mondtam neki, hogy máskor szóljon, hogy:
-Anyaaa! Cipőőő!!

Sétáltunk, Dunát néztünk...

Pár napig nem tudtam Bencét kivinni, ezért eldöntöttem, hogy hétfőn délután mindenképp kimegyünk sétálni.
Aludt egy jó nagyon délben Bencus, majd felöltöztünk és nekiindultunk. Kitalálta a Drágám, hogy kismotorjával szeretne jönni.
Hazafelé menet összefutottunk az Ágival, aki épp hozzánk indult.
Beültünk a kocsijába és mielőtt hazajöttünk volna, kis kitérőt tettünk, hogy megmutathassuk Bencének a Dunát.

A Duna felé menet láttunk lovakat:)





"Gyere Bence, beleteheted a kezedet a vízbe!"

A nagy séta

A múltkori dunapataji orvoslátogatásunkkor megfogadtam magamnak, hogy nem mostanában lesz az amikor Bencével elindulok bárhova is gyalog-mármint babakocsi nélkül.
Ennek ellenére ma mégis úgy döntöttem, hogy elmegyünk sétálni.
Azért mertem bevállalni, mert tudtam, hogy nem kell semmit vennem, így nem kell cipekednem hazafelé.
El kellett mennem a bankba, és a postára. A posta nincs valami közel hozzánk... tartottam is attól, hogy Bence rosszalkodni fog ilyen hosszú úton.
Az a baj vele, hogy egyedül akar menni, nem hajlandó fogni senki kezét... a kis önálló csávó... Ja, csak éppen a fene nagy önállóskodásban hamarabb elesik, vagy éppen kiszalad az útra. A lényeg, hogy nem szeretem, ha ennyire önálló akar lenni.
Ma úgy indultunk el, hogy rengetegszer elmondtam, és megígértettem vele, hogy fogni kell a kezem, mert csak akkor indulunk el babakocsi nélkül.



Nagyon aranyosan fogta is, s csak néha akarta elengedni, de olyankor megbeszéltük, hogy jönnek a nagy autók, és az anya csak akkor tudja megvédeni, ha fogjuk egymás kezét:)


Okosan viselkedett akárhova mentünk be. Kifelé jövet pedig mindenhol integetett.

Dunapatajon voltunk

Dunapatajra utaztunk ma busszal. Azért mentünk oda, mert a doktornéninknek ott van egy kis minilaborja, ahol miután leveszi a vért, pár perc alatt megvan az eredmény is.

Sírtam, amikor megszúrta a doktornéni az ujjamat, mert utána még nyomta is, hogy folyjon a vérem bele egy icikepicike kis csőbe.
A vizsgálat eredménye végülis az lett, hogy annyira nem vagyok vashiányos, úgyhogy valószínűleg a fehér bőröm miatt látszik a szemem alatt a karika jobban, mint másnak.
Mindenesetre javasolt a doktornéni egy multivitamin készítményt, amit nem ártana szednem...

Hazafelé a buszmegállóban kicsit sokat kellett várni, ezért kerítésre másztam...

leültem a járdaszegélyre...


virágot szagoltam...






... beestem a virágok közé:)...


A buszon pedig szépen elaludtam...