A nagy séta

A múltkori dunapataji orvoslátogatásunkkor megfogadtam magamnak, hogy nem mostanában lesz az amikor Bencével elindulok bárhova is gyalog-mármint babakocsi nélkül.
Ennek ellenére ma mégis úgy döntöttem, hogy elmegyünk sétálni.
Azért mertem bevállalni, mert tudtam, hogy nem kell semmit vennem, így nem kell cipekednem hazafelé.
El kellett mennem a bankba, és a postára. A posta nincs valami közel hozzánk... tartottam is attól, hogy Bence rosszalkodni fog ilyen hosszú úton.
Az a baj vele, hogy egyedül akar menni, nem hajlandó fogni senki kezét... a kis önálló csávó... Ja, csak éppen a fene nagy önállóskodásban hamarabb elesik, vagy éppen kiszalad az útra. A lényeg, hogy nem szeretem, ha ennyire önálló akar lenni.
Ma úgy indultunk el, hogy rengetegszer elmondtam, és megígértettem vele, hogy fogni kell a kezem, mert csak akkor indulunk el babakocsi nélkül.



Nagyon aranyosan fogta is, s csak néha akarta elengedni, de olyankor megbeszéltük, hogy jönnek a nagy autók, és az anya csak akkor tudja megvédeni, ha fogjuk egymás kezét:)


Okosan viselkedett akárhova mentünk be. Kifelé jövet pedig mindenhol integetett.