Húsvétra

A Dunán Mamával és Ágival...

Fagyizni voltunk Mamával és Zsuzsival

Kirándulás Budapestre

Szerda délután egyszer csak úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk Zsuzsit Pesten... Mamac, Ági, Bence és én mentünk látogatóba.



Bencének nagyon tetszett, hogy a Zsuzsiék ágya egy galérián van, rögtön fel is ment a Zsuzsi és a Mamac segítségével.
Később elindultunk sétálni, körülnézni a környéken.
Azt gondoltuk, szükségünk van egy kis kikapcsolódásra, hiszen mindannyian nehéz időszakon megyünk most keresztül, meg Bencének amúgy is kajaidő volt, ezért bementünk a McDonald’s-ba a nyugatinál.
Amíg Ági és a Mamac a pultnál álltak, addig mi a Zsuzsival és a Bencével üres asztalt kerestünk. Kicsit lemaradtam tőlük, s mire utolértem őket azt láttam, hogy Bence a földön ül és sikítja, h "habos fagyi!".
Végül is találtunk egy asztalt és leültünk. Bencus szinte falta a sajtburgert, meg kanalazgatta a
fagyit. Ági megmutatta neki, hogy dugdossa be a sült krumplit a fagyiba... attól kezdve úgy ette.


Visszafelé bementünk a nyugati pályaudvarra, megnéztük messziről a vonatokat. Megbeszéltük, h ha jó idő lesz, elmegyünk vonattal az állatkertbe családi kirándulásként.


A hazafelé utunk, eléggé kalandosra sikerült, mert útközben elromlott Ági kocsija... de erről nem itt és nem most... Hanem itt, ha érdekel KATT IDE

Videók

Ezek a videók még 2-3 héttel ezelőtt készültek.
Felteszem most, hogy kicsit felvidítsam a blogot.

Itt van velünk...

Hiszek abban, hogy elhunyt szerettünk, ha akar tud nekünk üzenni... Abban is hiszek, hogy a gyerekek, és a kisállatok látják őket.
Nem beszélünk Bencének róla, nem stresszeljük, épp eléggé megviseli a sok fekete ruhás sírós ember látványa... Azt mondjuk neki, hogy fáj a fejünk, azért sírunk...

Amikor a MAMAC, vagy a PAPAC eljött hozzánk, Bence mindig kereste a másikat, aki épp akkor nem jött.
Most, amikor MAMAC és a ZSUZSI beléptek az ajtón, Bence nem kérdezte meg, hogy "PAPA???"
Persze, hogy nem, hiszen Ő is jött, Ő is itt volt...
Akkor éjjel, felébredtem 3 óra körül és sírógörcs jött rám... kimentem sírni, h ne keltsek fel senkit.. égett még a mécses, amit nappal gyújtottunk meg... Leültem a fotelba, ablak ajtó csukva... csak bőgtem, bőgtem.. egyszer csak elkezdett iszonyatosan lobogni a láng...
Éreztem, ahogy a vállamat simogatja, majd szépen elmúlt a sírásom, nem tudtam tovább sírni... és elaludtam...

Ma pedig... Bence TV-t nézett apujával, én pedig dolgom végeztem a konyhában, mint szoktam.. Egyszer csak megszólalt Bence:
-PAPA MONDTA, NYUGI ANYA...

Itt van velünk... tudom...

Internetes barátnőm, Rami találta, s küldte Nekem ezt a verset vígasztalásul:

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, Te pedig Te. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.

Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.

Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.

Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

Ezt a videót pedig az Ági találta a gépén:

Elment... Felfoghatatlan...:'((((((

Elment, itt hagyott minket apukám...:'(
Régóta cukorbeteg volt, amiből magával hozott több betegséget is. Ma mégsem ez volt az ok, ami elvette tőlünk Őt....:'(
Infarktust kapott, de az orvosok nem tudtak már segíteni rajta.:'(

Szerettem Őt... Úgy gondolom, hogy engem sosem bántott, mindig jó volt a kapcsolatunk...
Még fel sem fogtam igazán, hogy mi is történt... Amikor eszembe jutnak róla emlékek, vagy kezembe kerül egy tárgy, amiről eszembe jut, olyankor sírógörcs tör rám.
Most be vagyok nyugtatózva, így tudom ezt a bejegyzést leírni, bár itt a gombóc a torkomon, fojtogat a sírás.
Hálás vagyok neki... Hiszen amikor annyira a padlóra kerültünk anyagilag, ő nekiindult a városnak, és ment munkát keresni, amiből minket is ki lehet rángatni a kakiból...

Régebben is csinálták ők ezt az építőipari melót a Tibivel, s most megint összejött.
Összefogtak hát... Apum elvállalta a munkákat, beletette az összes vésztartalék pénzét, amiből a munkához kellő anyagot megvették, majd ketten güriztek ezerrel... Mindegy volt, hogy hétközben, hétvégén, ünnepnapon... mindig csinálták, hogy határidőre kész legyenek, és jöhessen a következő.
Mondhatni, hülyére dolgozták magukat, még egy esetleges betegség, láz sem állította meg őket.
Egy idő után apu ki tudta venni az ő betett pénzét, és a cég önállóan tartotta fenn magát.
Ettől kezdve a kemény közös munkából közössé vált a bevétel és a kiadás is...

Így történhetett meg az, hogy szépen lassacskán ki tudtam fizetgetni a nagyon elmaradott csekkjeimet... Persze még nem fogyott el, de már koránt sem annyi, mint ahonnan indultunk...

Hálás vagyok Neked APU!!! Köszönöm!!!
Nagyon szeretlek!

Tudom, hogy mint mindennek, ennek is meg van az oka, hogy miért mentél el, miért most, és miért ilyen fiatalon... de mégsem értem!!! Felfoghatatlan, érthetetlen, megmagyarázhatatlan!!!
Hiszen még csak 56 éves voltál!!!

NYUGODJ BÉKÉBEN APUKÁM!!!

"Fények felé sietsz most a kikövezett úton,
Hátra sem tekintesz, már nem aggódsz a múlton.
Emelt fővel fentről nézel, nagy-nagy messzeségből,
Mi itt némán hallgatunk féltett büszkeségből...
Keserű a fájó búcsú, mardosó a bánat,
De te csak menj, ha menned kell, tárd ki angyalszárnyad.
Búcsúznunk kell Tőled, te már szebb világba értél,
Levetetted a földi gúnyát, fényes angyalruhát vettél! "


A temetésről itt